Lélekformer

„Néha úgy viselkedik az ember, mintha lenne valami fontosabb az életénél. De micsoda?”

Antoine de Saint-Exupéry

A fenti idézetnél álljunk meg egy szóra. Megálltunk valaha is egy percre és elgondolkodtunk azon vajon mi a legfontosabb az életben? Igen most kattognak a kerekek és sokan sok mindent fel tudnak sorolni. Ám sajnos nap, mint nap találkozom olyan emberekkel, akik csak akkor döbbennek rá mi is igazán fontos amikkor megbetegszenek. Akkor megállnak és csodálkozva néznek körül: ez velem történt meg? Hogy lehet? És eddig szaladtam, dolgoztam, hajszoltam a pénzt, fontos volt a szép nagy lakás, szép bútor, új laptop, új kocsi, új TV és még sorolhatnám. De mikor a lelet végén

ez áll: rák, akkor hirtelen úgy érzik már semmi sem fontos, csak az életük.

Miért kell eddig eljutni? Miért nem lehet behúzni a féket idejében? Mert haladni kell a korral? Mert nem lehet élni LCD TV nélkül? Mert szükség van a kocsira, mert nagy a család? Mert a régi bútor már nem divatos, így nem lehet vendégeket hívni? Mert a XXI. században élünk és természetes, hogy az embernek van kocsija, meg mindenféle háztartási kütyüje amivel megkönnyíti az életét?

És ha mindez az életébe kerül??? Akkor is?

Aztán van az embereknek egy másik csoportja is, az önfeláldozó. Aki a családjáért él, aki mindenkinek segít aki csak bajba kerül, aki kikészíti az uzsonnacsomagot még egyetemista gyermekeinek is, aki ha beledöglik is, főz minden nap, mert nélküle éhen halna a családja. Aztán ha egy hétre bevonul kórházba, mondjuk kivetetni a vakbelét akkor egy hétre előre megfőz, dobozol és elrendez. Ha valaki kér tőle valamit készségesen megteszi, mindenkinek mindent elintéz, csak szólj neki. Túlórázik ha kell, mert ha ő nem akkor ki? Nem veszi ki a szabadságát, hiszen rá aztán nagy szükség van. Aztán kiszállnak a gyerekek, aztán nyugdíjba küldik és egyszerre nincs semmi dolga. Hirtelen értéktelennek érzi magát nem tud mit kezdeni magával, hiszen sose törődött saját vágyaival.

Ugye milyen sokszor lehet hallani: elment nyugdíjba és lám sose volt semmi baja és most milyen nagy beteg lett. Vagy, hogy éjt-nappalá téve dolgozott, mennyi vitalitás volt benne és lám milyen hamar elvitte a kór, ki gondolta volna?

Bizony el kell gondolkodnunk mi az ami boldoggá tesz minket, hogyan éljünk, hogy ne csak a munkánknak, vagy más szükségleteinek éljünk, hanem legyen időnk magunkra is.

Mert igen szükségünk van lakásra, ahol élünk, de talán 240 nm-re nem annyira, és igen szükségünk van bútorra, edényekre, mosógépre…stb, de mindig mindenből a legjobb, legújabb, legnagyobb? Tényleg szükség van rá? Ha megszereztük tényleg boldogok leszünk tőle? Talán addig a percig, míg kifizetjük, aztán meglátjuk a reklámokban, hogy van újabb és van nagyobb és akkor már újabb tárgyi boldogságra vágyunk és ez így megy a végtelenségig.

Aztán még itt van a stressz, ami manapság szinte minden napos tevékenységünk. Stresszel a gyerek az iskolában, mert túl sok a követelmény, stresszel az apa a munkahelyen, mert mi lesz ha nem őt léptetik előre, stresszel az anya, mert a napi munkája után még a családot is el kell látnia.

És eljárunk mindenféle meditációs tréningekre, lazulni, apa sörözni a haverokkal, a gyerek meg rossz társaságba.

Hol a kiút? Boldogtalanságunkat újabb és újabb tárgyakkal halmozzuk el és ideig óráig hat is talán. De pénz kell az újabb tárgyak megszerzéséért és a hajsza kezdődik előről.

A stressz kimutatottan nem hat jól az immunrendszerre, a legyengült immunrendszer pedig hamarabb megbetegszik és már meg is van a baj. Persze a képlet nem ilyen egyszerű, hiszen hatnak a környezeti tényezők , a rákkeltő anyagok, az örökölt gének. Hogy mi indítja el a folyamatot talán összetettebb, de minden esetre érdemes megállni egy kicsit és elgondolkodni: mi is fontos az életben.