Lélekformer

„Nem adhatok mást, csak mi lényegem…” Madách

Fogyatékos – ez ugyebár pejoratív, míg a fogyatékkal élő a mostanság elfogadott megfogalmazás.

Megkérdezte valaki is , hogy nekik melyik megfogalmazás nem pejoratív???????

( kép forrása: http://toochee-foto.postr.hu/ )

Attól tartok nem. Egy férfi (nem mondom hogy fogyatékos, mert nekem nem ez a véleményem) azt mondta, hogy én nem fogyatékkal élő vagyok, mert én a barátaimmal, családommal élek, nem a fogyatékommal! Egy másik úgy fogalmazott: ne mondjuk, hogy értelmi fogyatékos, mondjuk, hogy tanulási nehézséggel küzdő.

Igen, itt a fogyaték szóval van a baj, mert ez ami sérti őket. És ezt senki nem kérdezi meg, mert ők ezt úgysem értik. Mert a fogyatékkal élő az olyan elegáns, nem?

Egy évig (dolgoztam) éltem ezekkel az (fogyatékos) emberekkel. Zárójelbe tettem a dolgoztam és a fogyatékos szót. Ez nem munka volt, velük reggeliztem, velük ebédeltem, együtt hajtogattuk a papírvirágokat, együtt festettük a vázákat, kaspókat, együtt tornáztunk és együtt sírtunk és nevettünk. A fogyatékos szót pedig azért tettem zárójelbe, mert én úgy gondoltam, ők mások, talán másként gondolkodnak bizonyos dolkokról, talán nem értik a társadalmi szokások miértjeit, talán álomvilágban élnek, de attól hogy mások nem fogyatékosok, hiszen legtöbbjük többre volt képes, mint „ép” társaik. Egyikük remekül úszott, sokszor állt a dobogón. Másikuk 3 hangszeren játszott, megint másnak több száz vers volt a fejében, kedvence volt Beethoven. Hány mai fiatal tudja ezeket elmondani magáról? Más területen tán nem brilliroztak, mondjuk matematika, vagy történelem területén, de megint csak ép társaik vajon hogyan?

Igen másképp gondolkodtak, másképp viselkedtek és cipeltek egy nehéz terhet: hogy ők fogyatékosok. Igen tudatában voltak ennek a kijelentésnek a pejoratív voltán. Azért is kérte egyikük, hogy ne mondjuk azt , hogy fogyatékos, hanem , hogy tanulásban visszamaradt.

A másik számomra felháborító feltevés, vagy kérdés, hogy ugye milyen hálásak?? Miért kellene nekik hálásaknak lenniük? Miért járna nekünk hála? Ha van egy barátod, ismerősöd akit szeretsz az hálás neked? Elvárod a hálát? Vagy csak egyszerűen ő is viszont szeret. Ugye ez így normális.

Igen ezeknél az embereknél is így van, ha szereted, viszont szeret, ha nem akkor ő sem és kész.

Ők is tudnak szeretni-gyűlölni, kedvesnek-utálatosnak lenni. Vannak rosszab és jobb napjaink, ugyanúgy, mint nekünk, egyszerűen csak mások, de nem kevesebbek. És nem hálásak és ne is legyenek hálásak, mert nincs miért hálálkodniuk.

Ismerőseim aggódva kérdezgették: nem nagy teher egy ilyen helyen dolgozni? Nem lógnak a nyakadban a Down-syndrómások? Vigyázz , mert túlságosan megszeretnek, meg egyébb ilyen okosságok. Nem, nem volt teher, életem legvidámabb, legjobb munkája volt, sok kirándulással, bodza-szörp készítéssel, lángos sütéssel, agyagozással, videózással, reggeli zenés tornákkal, kapucsínózással. A csapatban két Down-syndrómás volt , egyik Pisti, aki maximum egy kézcsók erejéig közelített meg, és Gittám is csak nagy ritkán ugrott a nyakamba, nem többször, mint bármely más gyermek.

Popper Péter egyik előadásán mesélte, hogy járt egyszer egy indiai családban, ahol értelmi fogyatékos gyermek is volt. Ültek a családi asztalnál ebédeltek és beszélgettek. A fogyatékos gyermekkel is ugyanúgy bántak és ugyanúgy beszéltek vele, mint a töbiekkel. A doktor meg is kérdezte, hogy hát hogy is van ez? Erre ők megmagyarázták, hogy igen tisztelik ezt a gyermeket, hogy ilyen nagy terhet cipel. Eszükbe sem jutott, hogy intézetbe dugják, és ha szüleik meghalnak természetes, hogy a legidősebb majd magához veszi és segíti ha kell. Mennyire emberségesebb, normálisabb élet ez így.

Egy másik követendő példát Ausztriában egy kis hegyi tó partján napozva tapasztaltam: egy csapat fiatal 16-18 éves körüliek lehettek, jöttek a strandra és vetették bele magukat a vízbe. Ott labdáztak, ugráltak, szórakoztak. Fel se tűnt, hogy van köztük egy fogyatékos. Eltelt egy kis idő mire észre vettem. Nem gúnyolták, nem szórakoztak vele, egyszerűen csak bevették a csapatba. Jó volt nézni őket.

Nem tudom, hogy ez magyar mentalitás-e, hogy itt az emberek rácsodálkoznak, sajnálkoznak, rosszabb esetben kigúnyolják őket, vagy ha szeretik elvárják a hálát. Talán nem így kéne.

Ők is érző emberek, általában tudatában vannak képességeiknek vagy annak hiányának és nem szeretik, ha bámulják őket, ha sajnálják azt meg nagyon nem.

És ne legyenek ők a fogyatékosok, vagy a fogyatékkal élők.. legyenek alternatívok!

Na skacok ez hogy tetszene?