„A földünk elég nagy ahhoz, hogy szükségleteinket kielégítse, de nem elég

nagy ahhoz, hogy kapzsiságunkat is” - Mahatma Gandhi

Mit csinálsz szombaton?- hangzik el sokszor a kérdés. Shoppingolni megyek. Csak én csodálkozom el ezen a válaszon? Valószínű igen, vagy csak igen kevesen. Ez egy program? Én úgy gondolom, ha szükségem van egy új nadrágra akkor elmegyek és veszek egyet, de ha nincs szükségem éppen semmire miért is mennék el shoppingolni??? Nők százai , netán ezrei? képesek fél napot egy plázában, fel-alá sétálgatva, minden üzletbe bekukkantva eltölteni, hátha valami kincsre lelnek.

És általában lelnek, hiszen vesznek valami „cuki” vagy „kihagyhatatlan” darabot és beteszik a szekrénybe a többi 523 cuki darab közé. Pszichiáterek specializálódnak az ilyen vásárlásmániás hölgyekre, hiszen egy idő után már kezelni kell őket. De vajon hogy jutnak idáig? Mi hiányzik az életükből? Talán a szeretet, talán egy stabil párkapcsolat, talán a boldogság? Úgy gondolják, ha megvesznek valamit, megajándékozzák magukat és ezzel boldogságot okoznak maguknak (ami amúgy hiányzik az életükből). És lám tényleg boldog mikor megveszi a csecsebecsét, de csak ideig-óráig, aztán újra és újra érezni akarja az érzést, a megajándékozás, a megszerzés, a birtoklás jóleső érzését. Egyre többet és többet akarja érezni és egyre többet költ. Végül boldog lesz? Aligha. Addig a percig míg a pénztárnál fizet.

Statisztikák szerint az elmúlt 50-60 éveben kb. 25-ször többet költünk, illetve vásárolunk, mint akkor. 25-ször boldogabbak is vagyunk? Körülveszzük magunkat tárgyakkal. A reklámok felvilágosítanak melyik a legjobb autó, melyikben érezheted magad valakinek, melyik tv-n tudod élvezni az adást, melyik tisztítószerrel lesz a legragyogóbb a lakásod, mivel moss, hogy a te inged legyen a legragyogóbb, mit egyél, hogy egészséges legyél és milyen kapszulákat kell bevenned, hogy lépést tarts a világgal. Lám a hétvégi ebédet is megoldhatod okos-zacskós levessel, hiszen szebb, mint az igazi és hogy örül mindenki neki és milyen jóízűen eszik!!! A reklámokban csak derűs, mosolygós , fiatal arcok vannak, hiszen ha olyan akarsz lenni, mint ők akkor ezt mind meg kell venned. És mi meg is vesszük. És csak vásárolunk, és vásárolunk, és azt hisszük, ha mindenünk meg van akkor boldogok is leszünk, de valahogy mégse, miért???

Tárgyakkal vesszük körül magunkat emberi kapcsolatok helyett. Ebben a nagy rohanásban hogy is lenne idő egy kis baráti összejövetelre, egy kis beszélgetésre? Hiszen a tárgyak megszerzéséért sokat kell dolgozni. Ám ha valami bajunk van, ha szükségünk van segítségre vagy csak nagy örömünket szeretnénk valakivel megosztani kihez tudunk fordulni? A legújabb turmixgép bár sok mindent meg tud csinálni, de nem túl jó hallgatóság, és a négykerék meghajtás sem vígasz, ha eltört a lábam.

Társas kapcsolatok – vannak még ilyenek? Leginkább e-mailben, vagy közösségi oldalakon „beszéljük meg” dolgainkat. Találkozunk-e barátainkkal? Nincs rá időnk? Órákig ülni a gép előtt van? Vannak még igazi érzéseink? Olyan igazi velőtrázó sírás és olyan szívből jövő kacagás? Van-e még? Attól tartok kiment a divatból. Ha valami jó akkor -like-, ha nem akkor :(, ha felháborít akkor -megosztás- , és lépünk tovább. Meghalt valaki, megnyúztak egy kutyát, megosztom, esetleg egy:( jel és lépek tovább, valakinek gyereke született, juhééé , like és lépek tovább. Hol maradnak az igazi érzelmek, mikor meghal valaki hol marad az igazi zokogás, ha gyermek születik, hol marad a virág csokor és szivar, ha elesett valaki hol a segítő kéz???? Nem hagyunk magunknak időt se arra, hogy megéljük az érzelmeinket, nincs rá idő, lapozni kell, haladni kell. De HOVA sietünk???