Lélekformer

Légy pozitív! Nézd a jó oldalát! Félig tele a pohár és nem félig üres!

Igen elmondhatjuk, hogy a magyar nép pesszimista fajta és sokszor apró dolgokból is nagy tragédiát képes alkotni, hogy szeret panaszkodni.

Ismerős a párbeszéd? : -Hogy vagy?- Ó ne is kérdezd! - és ezután hosszú percekig hallhatjuk, hogy fáj a dereka, hogy az iskolában megint kértek valamire plusz pénzt és ez már tarthatatlan, hogy a munkahelyén csak kizsigerelik, hogy a pénze semmire sem elég, ezért éjt nappalá téve dolgozik, hogy az anyósa már megint beleszól az életükbe, hogy bezzeg a szomszéd nem-tudom-miből megy már megint délre nyaralni és így tovább.

Aztán még szeretünk negatív dolgokkal dicsekedni is: óó nekem már 6 műtétem is volt, az semmi, nekem már infarktusom is volt, nekem meg mélyvénás trombózisom..stb.

Igen az életünkben vannak nehéz pillanatok, de vannak örömteliek is. Tudunk-e szelektálni melyek tartoznak másokra, mik azok amiket meg kell osztanunk és mik azok, amik nem tartoznak senkire és nem is érdekel senkit.

Ugye ismerős az a helyzet amikor a folyton panaszkodó embertársunkat elkezdjük kerülni? Miért? Mert nem tudunk segíteni azon, hogy fáj a dereka, nem tudjuk helyette befizetni az iskolába szükséges dolgokat, nem tudjuk helyette megoldani az életét, de valahogy úgy érezzük ezt várja tőlünk.

Viszont vannak olyanok amikben ha segíteni nem is tudunk, de lelki támaszt nyújthatunk.

Tehát ha fáj valamim az leginkább az orvosomra tartozik, hiszen a szomszéd ezt nem tudja megoldani, ha kevés a fizetésem az se másra tartozik, nem fogja senki azt mondani, hogy szegény neked kevés a fizetésed, majd én befizetem a sárga csekkjeidet.

Ha irigykedünk embertárainkra, bezzeg neki milyen jó dolga van, bezzeg ő ide-oda utaztgat, bezzeg ő milyen szép ruhákba jár, ezzel csak saját szegénységi bizonyítványunkat állítjuk ki, hiszen nyilván a másiknak talán jobb a munkája, vagy jobb az iskolai végzettsége, vagy több szerencséje volt, de ettől ő még jó ember és nem hiszem, hogy kötelessége lenne szétosztania vagyonát, csak azért, hogy ne irigykedjenek rá, vagy hogy idén mindenki az utcában eljusson legalább a Balatonra.

Felnőtt ember ismérve, hogy nem másokra mutogat, nem másoktól várja a megoldást, hanem maga irányítja az életét, és ha ezt rosszul teszi csak magára haragudhat.

Viszont ha valami öröm vagy bánat ért, gyermekem, unokám született, férjhez megy, nősül a gyermekem, diplomát kapott, sikerült új állást kapnia, vagy netán meghalt egy rokonom, ismerősöm: ezek mind olyan események amelyeket jól esik megosztani, hiszen ha örülünk nagyobb az öröm ha szétosztjuk, ha bánatunk van és azt osztjuk meg, nos az enyhül.

A világ már csak ilyen, vannak benne jó és rossz dolgok is. Meg kell őket élni. Hagyni kell időt az örömnek is és a gyásznak is. Nem lehetünk állíndóan negatívak mindennel szemben.

De nézzük a másik tábort. Légy pozitív!! Nézd a jó oldalát! Keep smiling!

Lehet állandóan mosolyogva élni? Lehet borzalmas dolgoknak a jó olddalát látni? Lehet pozitívan gondolkodni akkor ha elvesztünk valakit, valamit? NEM, nem, nem! Valaki súlyosan megbetegszik, szinte hallom a lelekes tábort amint azt zengi, biztosan negatívan gondolkodik , át kell! fordítani a gondolkodását pozitívra, attól majd meggyógyul. Bevonzotta a bajt! Persze!

Nyilván a negatív beállítottság, a stressz, a depresszió nem tesz jót az egészségnek, de ha már megtörtént a baj, attól, hogy azt szajkózzuk szerencsétlennek, hogy legyen pozitív és megváltozik az élete, valószínű nem lesz hatással rá. Az is lehet, hogy van oka a búskomorságának.

Mondok egy példát: apa, anya, gyerek. Apa jól fizető állással rendelkezik , ám sokszor kényszerülnek költözni, emiatt, anya nem dolgozik, hogy ellása a családi teendőket. Egyik utazásuk során balesetet szenved a család, apa meghal, gyermek össze-vissza töri magát, kétséges, hogy feláll még valaha. Mit mondhatnánk az anyának, hogy nézze pozitívan az eseményeket?? Vajon mit? Elvesztette élete párját, szerelmét, ezzel egyidejűleg a megélhetését is, hiszen az apa volt a kereső a családban. Mit kezdhet magával egy középkorú nő kb 15 év kihagyás után a munkaerő piacon? Hogyan menjen el dolgozni, hiszen ápolnia kellene gyermekét?

Persze vannak megoldások, ha nem is tökéletesek, de azért ugye hasonló helyzetben nem nagyon tudnánk pozitívan gondolkodni?

Ugye van a két tábor: az egyik állandóan panaszkodik, apró-cseprő dolgokból is bajt kreál, a másik meg ha törik, ha szakad csak „keep smiling”!

Nem lehetne ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit? Nem lehetne örülni az élet szépségeinek és a bajokat inkább megpróbálni megoldani, mint állandóan arról beszélni? És nem lehetne bánatunkban kicsit megállni és hagyni , hogy fájjon egy kicsit?

Ez utóbbi nehezebb úgy érzem. Nem tuduk mit kezdeni a gyásszal, nem tudjuk fogni a haldokló kezét (inkább ezzel foglalkozó szakembereket kérünk meg rá).

El kellen fogadnunk, hogy az élet már csak ilyen vannak benne jó dolgok s történnek rosszak is.

Attól hogy magunkra öltjük a „keep smiling” maszkot, nem lesz jobb.

Attól, hogy állandóan mosolygunk és csak vidám felünket mutatjuk a külvilágnak attól ez még nem biztos, hogy jó megoldás. A baj akkor is baj, ha pozitív oldalát keressük.

Azt hiszen nem tudjuk helyén kezelni a dolgokat. Nem tudunk szívből örülni és nem tudunk gyászolni sem. Ezt kéne megtanulni!